Vadászok, akik megosztják élményeiket.

A februári hideg-metsző szélben, hatalmas hófúvásokat leküzdve, pótkocsiszámra hordta a takarmányt a két hivatásos vadászunk, Imi és Jani. Az aznapra betervezett etetők nagy része már feltöltésre került amikor az álmosdi részen, az emlékműnél, nagy csapat őz szaladt a román határ irányából feléjük. Szabad szemmel is jól látszott, hogy egynek „valami nagyon nagy dolog” van a fején. Volt nagy kapkodás, hiszen azelőtt még sohasem látták. Egymást kérdezgették, hogy „hol a távcsövem”, miközben kiforgatták a tarisznyájuk tartalmát. Hullott az elemózsia, repült a kesztyű, borult a forró tea, mire előkerült – természetesen, ahogy ez ilyenkor lenni szokott, a zsák legaljáról – a sietve keresett távcső. Belenéztek, töröltek, majd egypárszor még megismételték ezt a mozdulatsort. Azt hitték, hogy rosszul látnak. Nem igazán magas, de annál vastagabb szárú, hatalmas rózsájú őzbak kocogott nem túl messze tőlük a rudli közepén. Elképedve néztek össze, és rögtön saccolgatni kezdtek, hány grammos is lesz ez, ha letisztít. Már-már egymásnak ugrottak a saccolást illetően, mikor észbe kaptak, hogy a pótkocsin még van némi kihelyezésre várótakarmány.

Területfoglaláskor hiába keresték a nagy bakot. Még a tisztítását sem találták. Ahogy fel-, úgy el is tűnt. Igaz, közel az államhatár, de a szomszédokhoz is messze átlátni. A határsáv túloldalán, már Erdélyben lévő, a vadászterület határától nem messze vezető műútról is mindhiába nézték volna pár alkalommal. A lankák között egyszerűen nyoma veszett. Az áprilisi őzbakvadászat alkalmával hiába kerülgették a több tíz hektáros kalászosokat, lucernásokat, kukoricavetésre előkészített területeket, az azokat elválasztó fasorokat. A titokzatos bakot sehol sem találták. Az őzbakvadászatra érkező külhoni vendégvadászok nem vihették magukkal a kétlaki nagy bak trófeáját. Igaz, így sem kellett szégyenkezni senkinek, hiszen több négyszáz, illetve két ötszáz grammos (az egyik 591 g) bak is feküdt a terítéken.

Már csak az őznász időszakában bízhattunk, izgatottan vártuk annak első jeleit. Aztán július utolsó harmadában elkezdődött, ekkor észleltük az üzekedés megindulására utaló első boszorkánygyűrűket. A keresett bakunk augusztus 2-án alkonyatkor jelent meg egy magát kellető őzsuta nyomában, a már előzőekben leírt területrész közelében. Mintegy két percig kergetőztek a búzatarlón, majd eltűntek a kukoricásban. Innentől kezdve minden nap meglátogattuk a bakunkat, lestük minden mozdulatát. Valószínűleg igen jól érezte magát a sok őzmenyecske között, hiszen a már említett búzatarlón hol az egyiket, hol a másikat hajkurászta, jól tartva a helyét.

Üzekedésre három spanyol vendéget vártunk, akik 9-én meg is érkeztek. Mindhárman egy-egy nagyobb, valamint pár közepes trófeájú bakot szerettek volna lőni. Másnap hajnalban a három vendéggel háromfelé indultunk. Induláskor közölték, hogy a plafon 450 gramm. Szomorúan vettük tudomásul. Az álmosdi részre induló autó hazai legénysége legörbült szájszéllel nézett a reggeli portya elé, hiszen hiába van ismét „itthon” a nagy bak, nincs rá potenciális vadászunk. Mindegyikőnk járta az előre eltervezett útvonalát, ki-ki tette a maga dolgát. Az általam kísért Miguel telefonja időközben már másodszor csörrent meg, vadászbarátai hívogatták. Felvette, majd az egyszerű honi halandó számára érthetetlen halandzsába kezdett. Amikor befejezte, széles mosollyal jelezte, hogy Ignacio meglőtte a nagyobb bakját. Udvarias mosollyal nyugtáztam és megnyugtattam, hogy ő sem csak „apróságokkal” fog távozni.

Fél tíz volt, amikor begördültünk az udvarra. Ignacio és Luis a kísérőikkel már bent voltak. Kíváncsian jöttek az autónkhoz. Ránk sem néztek, egyből az ülés mögé pillantgattak. Megmustrálták Miguel első elejtett bakját, majd az övéikhez vezettek bennünket. Először a Luis által zsákmányolt két bakot vizsgálgattuk, majd Ignacio bakjaira került a sor. Ott feküdt a kétlaki nagy bak is megüvegesedett, távolba néző szemekkel. A kísérője szerint, amikor meglátta, rögtön lőni akart. Gyors méretismertetés után – bár számszerű adatot nem hallott kísérőjétől, csak azt, hogy jóval nagyobb az általa előre jelzett felső határnál – sem állt el szándékától. Így aztán nekiveselkedett a lövésnek, s a nagy bak tűzben rogyott. A terítéken senki sem tudta rendesen megbecsülni a trófea súlyát. Hiába esett eddig szinte minden évben 600 gramm fölötti bak a vadászterületen, a legmerészebb elképzelés szerint is „csak” 550 gramm körülire taksáltuk az agancsot.

A kifőzés utáni 24 óra igen nehezen akart eltelni. Többször is mérlegre helyeztük az agancsot, míg eljött a már mindenki által olyannyira várt pillanat. Körbeálltuk a mérleget és ráhelyeztük a koponyát. A digitális mérleg számlapjára pillantva szinte mindegyikőnk vagy megrogyasztotta a térdét vagy meghajolt. Így néztük, hogy mi támaszthatja ki a mérleget. Nem volt ott semmi. A gondosan megtisztított és kifehérített őztrófea a mérleg lapjának a közepén helyezkedett el. A két agancsszár közötti kijelzőn megjelent számot mindenki kérdően mormolta: 808 gramm?! Igen! Valamennyiünk jól látta. A 24 órás, kiskoponyával számolt fizetősúly tehát 708 gramm. Ignacio mosolyogva a szívéhez kapott, majd ezt mondta: „most gyorsan számoljuk ki, mennyit kell fizetnem”. Hát sokat. Az „apróbb” bakokat azért még honfitársaihoz hasonlóan ő is begyűjtötte. A végelszámolásnál a két vadásztársa Luis és Miguel sem szomorkodhatott, hiszen ők sem térhettek haza keserű szájízzel. Több 400 gramm fölötti bak is terítékre került a három nap alatt zsákmányolt húsz bak közül, a vendégek nem kis örömére. Búcsúzásnál már a tavaszi vadászati lehetőségeket beszéltük meg, megállapodva abban, hogy áprilisban találkozunk.

2005. augusztus 13. Miguel, Ignacio és Luis
a legnagyobb, területünkön elejtett őzbakjaik trófeáival.

Az álmosdi emlékműnél esett nagy bak trófeája.
Kiskoponyás mért súlya 708 gramm, kora 6 év, pontszáma az OTBB bírálata alapján 170,32.
Elejtő: D. Ignacio Pidal Allendesalazar

A kerek számok valahogy mindig szépen hangzanak. Miért lenne ez másképp a vadászatban? Szóval számolgatjuk, hogy ez volt az elsõ, tizedik, ötvenedik, de a századik az már valahogy élesebben cseng. Mindegyikre emlékszünk. Egyikre jobban, másikra már csak homályosan. Van olyan is amelyik akkor ugrik be, ha arra járunk vadászni. A százas sorszám azért már nem piskóta. Abban már elég szép vadászmúlt is lappang. Rengeteg sikeres, na meg annál több sikertelen éjszakai les, disznóhajtás, cserkelés. Összeszámlálhatatlan szúnyogcsípés, átázás, megfázás, meg mindenféle nyavalya. De akkor ezek nem számítanak. Sot nem is fáj, még csak nem is fáraszt. Igazándiból pihentet és nyugtat.

Én is rengeteget kijártam, lest építettem, etettem, kerestem mire a 100-as szám közelébe értem. Már egy-két éve azt mondtam mindegyik meglõtt disznómnál, hogy remélem az idén a századik is meglesz. Aztán nem lett meg és kezdõdött a következõ szezon. A 2003-as vadászati idényben a korábbi évek gyakorlatához híven a disznó vadászatát februártól egészen a búza éréséig szüneteltettük. Kivételt csak a szervezett vadkárelhárítás jelentett. Már a napokat számolgattuk, mint a gyerekek Mikulás elõtt.

Aztán elkezdõdött. A 97-es sorszámú következett amelyiket Laci vadásztársam esküvõjére sikerült elejtenem. Mondtuk is, ha nem lesz meg a vacsoráravaló akkor elmarad az esküvõ. Úgy gondoltam, miért is legyen jobb Laci szomszédomnak mint nekem és inkább kikerítettem egy derék süldot. Ámbár a võlegénynek illett volna, de nem hallgatott az öregre és nem arra a lesre ült amit én ajánlottam. Pár nap múlva volt gazdasági vezetõnk kért meg, hogy menjek már ki velük, mert nagy szüksége lenne egy süldõre. Megint sikeres voltam, Laci bácsi pedig megtarthatta a névnapját. Két nap múlva úgy gondoltan, meg kellene próbálni a Ducskós erdõn lévo 0-ás sorszámú lesemen is ahol folyamatosan etettem és igen jó disznómozgás volt rajta.

Beiratkoztam és felültem a lesre. Még teljesen világos volt amikor egy jókora kancsi nekilátott a szórón lévõ terített asztalnak. Vacsorájának a .30-06-os durranása vetett véget, mely akkorát szólt mint egy ágyú. Visszhangzott az egész környék, hírül adva, hogy megvan a kilencvenkilencedik disznóm. Gyönyörû látvány volt ahogy egyetlen lépés nélkül csak lefeküdt a szóróra. Gyorsan elõ a kamerát és felvesszük mielõtt besötétedne. Endre barátom aki állandó kísérõm a hátizsákból elõ is bányássza a Rácz Tibi által készíttetett táblát, melyen a 100-as szám látható. A felvételen többször be is mondom, hogy ez csak a tábla fopróbája, mert ez a kis kan csak a 99-es.

Ez a kis csalafintaság aztán betette a kiskaput. A számsorrend megállt. A tábla már majdnem elkopott a rengeteg ki-bepakolástól. Próbálkoztam mindennel, de nem akart összejönni. A balsors kerülgetett. A szórómon áthajtottak többszáz birkát, a kirakott kukoricára még a madár sem járt. Máshol minden alkalommal ugyanaz a kismalac jött ki amivel restellettem volna a fényképezést. a búzán malacos kocákkal találkoztam, amit meg nem illik agyonlõni. Hurcoltam egyik helyrõl a másikra a hordozható magaslest, de csak az eredménytelenség kísért.

Ekkor mondtam Endrének, tüntesse el azt a fránya táblát, ne is lássam többé. Lelkesedésem, na meg a türelmem is lassan fogyni kezdett, de nem adtam fel. Az ukrán–magyar államhatár és Beregdaróc között egy hatalmas, lomos, nádasos rész található, amelynek keleti oldalán egy kis fiatal tölgyes, majd egy zabtarlót követõen néhány hektáros kukoricatábla áll. A nádasból középtájon egy akácsor húzódik a zabtarló közepéig aminek a végétõl kb. 50 méterre odabiggyesztettem tavaly egy hatalmas magaslest, de ritkán ültünk rajta így aztán nem volt népszerû.

Észrevettük, hogy a nádasból többek között egy magányos disznó is kivált a kukoricára. Megint elkezdõdött a hajsza, ám mindig én vesztettem. Már úgy voltam vele, hogy ez csak kirándulás és vadszámlálás. Mert õz meg szarvas minden este jött rendesen, de disznó egy deka sem.

Na mindegy, akkor sem adom fel! És augusztus 10-én Endre barátommal megint kiültünk a nádas mellé. Szépen telt az idõ, sorban érkeztek a szúnyogok, õzek. A szarvasok már nem jöttek, mert az ukránok tõlünk légvonalban kb. 1 kilométerre elkezdték csühölni a vadkacsákat. Olyan ropogtatást vágtak mintha kitört volna egy háború. Na ez igen! Itt aztán mereszthetjük a szemünket míg valami kidugja az orrát. Én nem tudom némelyik vadásznak milyen fegyvere lehetett, de az aknavetõ durranása csak kismiska volt hozzájuk képest. Hogy én miket mondtam, azt most nem részletezem. Aztán megunták, mert közben besötétedett.

Végre CSEND lett. Így nagybetûvel! Gyönyörû, teliholdas este lévén tovább várunk. Mintha az akácsor elején a fiatalosban állna valami! Szemben, mozdulatlanul. A szemem majd kigúvad, de nem merem bevállalni. Nem mernék megesküdni rá, hogy disznó. Mintha tudná, meg sem mozdul. A távcsõ már majd kinyomja a szemem annyira szorítom. Aztán egy villámgyors mozdulat és eltûnik. Disznó volt, de átvert. Tényleg minden szerencsém elhagyott. Tovább gubbasztunk. Egyszer csak Endre oldalba bök és kocogtatja az óráját, hogy fél tíz van fõnök! Megnézem az enyémet, de az még tíz perccel kevesebbet mutat. Oda is súgom, hogy ne szórakozzon velem, azt a tíz percet még kibírjuk, aztán többet ide sem jövünk. Ha véletlenül mégis ide akarnék jönni akkor az elõbb mondottakat juttassa eszembe, és beszéljen le róla.

Eltelik néhány perc és ahol az elõbb, újra megjelenik egy disznó. De õ most már bátrabb, lassan lépked a csemetésben. Mire felveszem a puskát már megint nem látom. Most mered csak igazán a szemünk, mert tudom, hogy ki fog jönni a kis tölgyesbõl. A kukorica kissé hátrább van, de csak a tarlón keresztül érhetõ el. Aztán Endre oldalba bök. Már én is látom szabad szemmel. Közben bekapcsolom a fegyvertávcsõ világító pontját, hogy jobb legyen a célzás. Rajta vagyok amint ballag keresztül a tarlón, szép nyugodt tempóban. Na most! DURRRR! Éreztem, hogy baj történhetett, mert mintha a lövés elõtti pillanatban begyorsult volna és én lemaradtam.

A golyó becsapódása tisztán hallatszott, a disznó megrogyott és visszafordult a nádas irányába. Gyorsan újra töltöttem, de a fiatalosban már csak gyengén láttam a sebzett disznót és a második lövésemmel el is hibáztam. A vérnyomásom 1000, alig kapok levegõt! Én általában nyakon vagy fejbe lövöm a disznót, de ezt elszúrtam. A rálövés helyétol nem messze megtaláljuk a vérnyomot. Bõségesen vérzik, a fák között látszik, hogy a találati magasság is megfelelõ, de csak aggaszt, hogy én ezt húsvérnek nézem a keresõlámpa fényével. Hívom is telefonon Ricsei István vadõrünket és tájékoztatom a történtekrõl. Megbeszéljük, hogy csakis reggel világosban célszerû a további keresés.

Egész éjszaka nem alszom. Kora hajnalban kint vagyunk és továbbmegyünk a vérnyomon. Olyan sûrû, nádas, rekettyés részeken halad össze-vissza a nyom, hogy tovább nem vállaljuk a keresést, mert lehet hogy még él a disznó és könnyen bajba kerülhetünk. Vannak nádfoltok ahol húsz centit sem látunk elõre és akkora disznószag van, hogy csak na. Hét óra elõtt felhívom Kelemen Attila vadászmesterünket, hogy hozza már ki a Brúnót mert gondban vagyunk a sebzett disznó keresésével. Brúnó Attila kutyája, aki igen spéci a sebzett vadak keresésében. Sikerül is hamarosan bemutatnia tudását! Amint rámegy a disznóra be nem áll a szája úgy ugatja na meg tépi-marja.

Attila odalép a derékig érõ lomosba és a rekettye alól támadó disznóra rálõ, de 12-es MC -je elakad, nem tölt újra! Még jó, hogy van idõm odaadni az én bockomat. Attila második lövése az újra felálló disznó szemei között hatol be és végez vele. Ez izgalmas volt! Derekasan megdolgozott mindenki, beleértve a disznót is. Aztán szépen kivisszük az elejtett disznót a nádasszéli fasorhoz, ahol megkapja az utolsó falatot és a terítéken mögé guggolva az idõközben értesített Józsi barátom megkezdheti a fényképek készítését. A disznó két és féléves meddõ koca, élõsúlyban lehetett olyan 80–85 kg. Endre csak elõvakarja a „100. vaddisznóm” feliratú táblát amely most úgy csillog a szememben mintha aranyból öntötték volna…

1994. szeptember 14-ét írtuk amikor Józsi és Jenõ barátaim rávettek egy esti disznózásra. Azért megjegyzem, túlságosan nem kellet udvarolniuk. A meghívás alig hangzott el, a pont még a végére sem ért a mondatnak, már el is lett fogadva. Aztán hajrá, egy órán belül Józsi Nivája már repesztett is velünk a Csaroda melletti vadászterület irányába.

A párás, cseperkélõ, esõs idõ ellenére is bizakodva érkeztünk egy kukoricáshoz Csaroda és Gelénes községek közé. A számomra kijelölt hely a kukoricatábla rekettyés felöli végén álló, diófára tákolt ülõke volt. A „nagy kalappal” vezényszó elhangzása után csendesen besétáltam a diófához. Az én termetemmel nem kis akrobatamutatványok révén nagy nehezen felkászálódtam az ülõkére. Messzirõl úgy nézhettem ki, mint egy fészkén ülõ túlméretezett gólya. De sebaj, aránylag kényelmesen elhelyezkedtem és vártam a "szebb jövõt".

Mire kipakoltam a hátizsákban lévõ kegytárgyakat a diófa karácsonyfához kezdett hasonlítani. Kispárna, távcsõ, lámpa az akkumulátorral, meleg holmi, de még esernyõ is elõkerült. Csak a csengõ és a csillagszórók hiányoztak. Aztán rámtelepedett a csend és várakozás. Nemsokára az elszontyolodott idõ is tovább szomorodik, elkezd csepegni az esõ. Az esernyõt a fejem felé tartom és úgy ülök. Az emberiség normálisabb többsége megszakadna a röhögéstõl ha látna, vagy a sajnálkozástól, hogy Isten ilyen embert is teremtett. Engem azonban nem zavar az ilyesmi. Érzem, ha van a közelben disznó, most bátrabban fog megjelenni. A vaddisznó is tudja, hogy ebben az idõben kevésbé fenyegeti veszély, eltûnnek a vadászurak mint a kámfor.

És már hallom is hogy jön az elsõ látogató. – Na gyere csak közelebb, aztán majd megbeszéljük – fenyegetõzök gondolatban. A halk neszelés irányát figyelem, de csak egy pillanatra látok a disznó hátából egy darabot amint belép a kukoricásba. A kukorica a rekettyés széléig van vetve, csak a második és harmadik sor csenevész, nem bírta elviselni a NIVA okozta terheléseket.

Na ez megoldotta. Azt sem tudom miféle volt, csak olyan fekete árnynak tûnt az egész. Közben egyre gyorsabban kezd sötétedni és hallani, hogy a disznó megkezdi a lakmározást. Látni csak azt lehet, hogy néha megtörik valamelyik kukorica szára. A mozgás felém közeleg, de csörtetésen és csámcsogáson kívül semmit sem észlelek. Mire teljesen besötétedik már alig van 20 méterre a diófától. Az idegek harca most kerül a tetõfokára.

Sem szabad szemmel, sem pedig távcsõvel nem látok a homályos kukoricán kívül semmit. A szemem már majd kiugrik a helyérõl, de így van ezzel a szívem is. Nem igaz! Itt van alattam a disznó és nem látok belõle egy szõrszálat sem. – Miért nem jöttél fél órával hamarabb? – füstölgök tehetetlenül. A disznó a sötétség biztonságában, mintha mi sem történne fenn a fán, tovább falatozik.

Egyszercsak távoli lámpavillanás jelzi, hogy Józsiék megérkeztek. Hát én nem jelzek vissza, ezért aztán még várnak. Tíz perc elteltével újabb jelzés, de erre sem válaszolok. Azt figyelem, hátha közelebb jön a disznó és akkor felülrõl rá tudnék világítani. Kis idõ elteltével újra jeleznek az útról. Most már nincs mit tenni, felemelem a puskát és odavilágítok. A fénycsóvától a disznó megijed és lassú csörtetéssel megindul a rekettyés irányába. A lámpafénnyel követem, de tisztán nem látom, lõni nem tudok. Aztán eléri a letaposott két sor kukoricát ahol végre meglátom a jól megtermett állatot. Vagy 40 méterre van tõlem, a célkereszt is a helyén, aztán DURRR. Lövésem jó helyen érte a disznót, de ismét takarásba került! Ismétlés után második lövésem a szélsõ kukoricaszáron csattan, ami mögött vergõdik a disznó. Megint töltök de lõni már nem tudok, mert beljebb csúszott a bokrosba.

A lövések hallatára megérkeznek a többiek. Gyorsan elmondom mi történt. Én felülrõl világítok õk pedig megpróbálnak odamenni a rálövés helyére, az idõközben elcsendesedett disznóhoz. Közelébe érve kiderül, hogy egy hirtelen támadásra még van ereje, ezért gyorsan visszaugranak a fiúk. Már nem tud mozogni, csak megpróbálta elõrelökni magát, amitõl aztán mindegyikünk hátán felállt a szõr. Na, ez így nincs rendjén! Megpróbálunk az autóval odamenni hozzá. Mikor meglátjuk, csak az Atyaisten meg a húha szavakat tudjuk kinyögni. A nagy kan még él, de teljesen le van bénulva. Jenõ barátom megadja neki a kegyelemlövést.

A látványtól nehezen ocsúdunk fel. Az agyarak óriásiak és mind épek. Nézegetjük, fogdossuk, a fiúk gratulálnak az óriás agyarashoz. A kiálló agyarhossz látványa lenyûgöz mindenkit. Ekkora vadászszerencse még sohasem ért! Vadászcimboráim örülnek szép zsákmányomnak, de azért látom rajtuk, lélekben egy kicsit irigyelnek.

Az Öregurat rangjához méltóan óvatosan felrakjuk a vadszállító rácsra és a diadaltól mámorosan hazafelé vesszük az irányt. Hazaérve az állkapcsok lefûrészelése után következnek a becslések, ami eltart hajnal kettõig a menetközben elõkerült itókával együtt. Másnap nagy tömeg jelenlétében végezzük a foghúzási manõvert. Majd kiver a verejték amíg az elsõ nagyagyart meglátjuk. Gyorsan elõ a centist, rátesszük a külsõ ívre. Nem hiszek a szememnek, a 26,5 cm-es vonásig ér az agyar! Aztán jön a második, ami mintha még 2-3 mm-el nagyobb is lenne. Ezután elõbujtatjuk a kisagyarakat is. Csodálatos látvány.

A trófeabírálat elõtt telefonon felhívtam az akkori vadászati felügyelõt, Tömösváry Károlyt. Mondtam neki, hogy lõttem egy kant és bevinném bírálatra. Karcsi bácsi meg is kérdezte rögvest, hogy mekkora. Én válaszoltam, hogy „kis agyar, mindössze 18 centi”. „Hát nem kicsi az öcsém” hangzott a válasz, mire közbeszóltam, hogy „a kisagyar 18 centi, a nagy viszont 26,5”.

Karcsi bácsi azt hitte viccelek, de amikor a bírálaton meglátták elsõre azt kérdezték, csak nem varacskos disznót lõttem valahol Afrikában? Aztán a bizottság elvégezte a bírálatot. Az eredmény 128,25 IP pont és aranyérem. Az akkori este emléke azóta is úgy él bennem mintha a napokban történt volna. A fényképen az egyik legkedvesebb trófeám aranyérmét tartom, hasonlókat kívánok mindenkinek.